Ki számít testépítőnek?

Nyomtatóbarát változat

A versenyszerű testépítés a világ legkeményebb sportjai közé sorolható, viszont ritka az olyan sportág, ami ennyi mindent adhat annak, aki hajlandó energiáit maximálisan a testépítésre irányítani. Nemcsak fizikálisan kaphatunk sokat, hanem mentális és emberi jellem javulását is tapasztalhatjuk magunkon és azokon, akik alázattal, becsülettel közelednek a versenyszerű body-building felé.

A fizikai része ennek a sportnak brutális, de aki szereti a kemény munkát és azt az érzést, hogy tényleg értelme van a mindennapos gigászi csatának az edzőteremben az azonnali, és olthatatlan szenvedéllyel szerelmesedik bele a testépítő edzésekbe. Ez már eleve adja a mentális elkötelezettséget. A testépítés tudniillik nemcsak az edzésről szól, hanem a táplálkozás, pihenés és edzés hármasának összességéről, ami olyan nagyfokú fegyelmet és lemondást igényel, mintha önkéntes rabságba vonulnánk vagy vezekelnénk a világ összes bűnéért. Természetesen ezt egy versenyfelkészülés alatt nem érezzük lelki kínlódásnak, nem tűnik fel maga a Világ. Szinte észrevétlenül engedjük magunk mellett elszaladni az időt, külön szigetet alkotunk, ahová hajótöröttként próbál kikötni egy-egy „hétköznapi esemény”. Csak a következő étkezés időpontját érzékeljük és azt, hogy sikerült-e pozitívumot felmutatni az elmúlt nap vagy edzés óta. Első számú esküdt ellenségünk a testzsír, ami elvetemültebb tud lenni egy nemzetközi terroristánál is, és néha nehezebb tőle megszabadulni, mint egy idegesítő szomszédtól. Ez egy harc, egy kegyetlen háború, aminek egyik járulékos vesztesége saját életünk. De mégis csupa öröm minden nap. Az elmúlt történelmi korok hódítói (mondhatni pusztítói) nem a birtoklást tartották életük fő céljának, hanem magát a hódítást és az ezzel járó harcot. Nagy Sándor nem is azért fakadt sírva, mert nem volt több hódítani való, hanem azért, mert hirtelen úgy érezte, véget ért a küzdelem. Gondoljunk bele milyen érzés lehet az, hogy addigi életünk során mindig volt hajtóerő tudtuk, hogy miért kelünk fel vagyis volt értelme az életnek, és ez egyszer csak megszűnik, mintha a hegymászó biztonsági kötelét vágták volna el. Egy olyan embernek, aki célokért dolgozik, magát a halált jelentheti a semmittevés vagy az, hogy keresgélni kell az élet értelmét.

Egy testépítő nem kizárólag a verseny miatt gyötri magát halálra diétákkal, edzéssel és rengeteg lemondással, inkább a fejlődés, az állandó előrelépés a cél. A versennyel azt tudod lemérni, hogy a tavalyi formához képest mit tudsz felmutatni, és hogy sikerült-e közelebb kerülni a többiekhez vagy esetleg túllépni rajtuk. A győzelem, vagy a jó helyezés igazi koronája lehet az életformát kívánó munkásságnak, elégedettséget és önbizalmat nyújthat. Azonban ez csak néhány pillanatig tart, mert a következő héten már újra az edzőteremben találod magad, majd rizst és csirkemellet gyömöszölsz magadba, mindezt azért, hogy jobb lehess, mint voltál, esetleg mások elé kerülhess. Az életforma az, ami elégedetté tesz egy sportolót! Felmerül a kérdés: és mi van azokkal, akik nem versenyeznek, vagy azokkal a testépítőkkel, akik már nem készülnek versenyre?

Szerintem testépítő névvel lehet azt a sportolót is illetni, aki lelkiismeretesen edz, odafigyel az étrendjére, küzd az előrelépésért! Nemcsak a versenyeken szereplők számítanak testépítőknek, hanem azok is, akik élnek-halnak ezért a sportágért, de nem éreznek késztetést a versenyzésre.  Jól tudom, hogy néha, akik nem versenyzői szinten, csak hobbiból űzik ezt a sportágat, megkapják, hogy ők nem igazi testépítők. Csak az a helyzet, hogy valaki nem azért marad távol a vsrenyektől, mert nem akar felkészülni hanem, mert egy prózai ok akadályozza: nincsen rá pénze. Ez egyébként a versenyszerű - sőt, nem is csk a versenyszerű - testépítés másik, illetve sokadik hátulütője. Ennél költségesebb sport, már csak valamilyen technikai sportág lenne. Maga a speciális étrend sem egy olcsó mulatság, és ott van még a táplálékkiegészítők súlyos költsége. Ezt még meg kell fejelnünk egy valóságos vagyonnal, ha versenyezni szeretnénk ráadásul, ha  még az élmezőny közelében akarunk tanyázni igyekezzünk aranybányát is találni. Mindezt tetézi, hogy a testépítés nem profi sport, a profiknak számító versenyzőknek is csak egy igen vékony rétege, tud igazán megélni a sportágból, de ők is a versenyzésbe fordítják vissza megkeresett pénzüket.  Vannak olyan testépítők a versenyzők között is, akiknek családot kell eltartaniuk, így vagy nem tudnak eleget költeni a testépítésre vagy az egész családi életet veszélyeztető dupla munkahellyel kell több betevőt előteremteni vagy esetleg a fekete gazdaság egyik fő ágazataiban kell jeleskedni. Ha figyelembe vesszük, hogy néhány (jó néhány) ember tud racionálisan gondolkozni, akik számára nyílvánvaló, hogy gyermeke részére kell fordítani keresetét, és nem ampullákra, ami a versenyzéshez kell, akkor egyértelműen kijelenthetjük, hogy az ő élete sem kevesebb, mint azé, aki olyan szerencsés helyzetben van, hogy csak versenyfelkészülését kell finanszíroznia.

Ha súlyzót fogunk a kezünkbe és minden erőnkkel törekedünk a fejlődésre, vagyis testépítő életmódot folytatunk, testépítőnek tekinthetjük magunkat.

Versenyzőként sem kell magunkat lekicsinyíteni. Sajnos ez a sportág (Magyarországon kifejezetten) már arról (is) szól, hogy ki tud többet ráfordítani. Ezért, ha nem vagyunk elsők, akkor se tekintsük magunkat vesztesnek. Ha nem sikerült előkelő helyen végeznünk, nézzük meg jó alaposan, hogy az előttünk lévők miben voltak jók. Ne azt vizsgálgassuk, hogy valóban jobbak voltak-e hanem, hogy miben áll az erősségük. Feladatunk testépítőként, hogy évről-évre jobb formát tudjunk produkálni a színpadra. Ha egyetlen kiló izomtöbblettel vagy  hangyányival élesebb kidolgozottsággal is, de felülmúljuk tavalyi versenyformánkat, már mindent megtettünk azért, hogy testépítőként tekinthessünk magunkra.
Legyünk akár versenyzők vagy csak hobby testépítők, egy dolgot soha ne tegyünk: ne becsüljünk alá senkit! Fejlettebbek, kidolgozottabbak lehetünk másoknál, de különbek nem! Ne érezzük kiváltságosnak magunkat, mert jól szerepelünk versenyeinken vagy mert a teremben néhány embernél nagyobb súlyokkal tudunk megbírkózni. Mindig lesz, akinél fejlettebbek leszünk, de mindig lesznek nálunk fejlettebbek is!

Vannak olyan versenyzők is, akik kényszerűségből (esetleg a már említett pénzhiány miatt) befejezik versenyzői pályafutásukat. Ezzel ők nem szűnnek meg testépítők lenni! Biztos vagyok benne, hogy aki már egyszer belekóstolt a versenyfekészülés igen fárasztó, de nagy kihívással járó próbatételébe, nem tud csak egy picit edzeni, csak nagyjából odafigyelni étrendjére. Maga az életforma ejti rabul az embert! Persze vannak néhányan, akik kiégnek és távol maradnak az edzőteremtől, és csirkét kizárólag rántva vagy pörkölttel esznek, de ez csak egy rövid időszak. Aki egyszer beáll a testépítők sorába nem tud könnyen szabadulni. De ez ennek a sportnak a szépsége!